Hatódjunk meg!

Szarka Ágota megható írása egy kődobáló hányattatott éjszakájáról

Az alábbi beszámoló Szarka Ágota (Rendőrfelügyeleti ellenőr), a hídfoglaláskor a méretes azonosítóval ellátott rendőröktől azonosítót követelő Magyar Nemzet újságíró tollából való, mely stílusosan 2007. október 22-én, a Toroczkai féle város-gyújtogatás napján került fel a Nemzeti Jogvédő Alapítvány nevű bűnözőmosdató szervezet internetes oldalára. Jobb érzésű olvasóinkat óva intjük attól, hogy a hazug zugügyvédek honlapjára időt pazaroljon.

"Pszichológiai és fizikai terror a rendőrkapitányságokon
2007. október 22. 00:00 Magyar Nemzet

Írta: Szarka Ágota

ÁVH! ÁVH! – skandálták a tüntetők tavaly ősszel az utcai megmozdulásokon a tömegoszlató rendőröknek. Az utcai eseményekről szóló sokkoló felvételeket ismerjük. (Igen, ismerjük, annak ellenére, hogy a Hír(telen) TV csak és kizárólag a gonosz rendőri túlkapásokat volt hajlandó bemutatni. - a szerk.) A rendőrség falai között történt kegyetlenkedésekről viszont nincsenek felvételek. Egy fiatalember elmondta lapunknak, hogy mit élt át az elfogásától szabadulásáig. (…) Egy értelmes, helyes fiatalember, némi extra tetoválással (Feltételezhetően: ACAB, FTC, HUNNIA stb… - a szerk.): ez az első benyomásom, amikor meglátom. Szakmunkás, aki szeretne leérettségizni, pillanatnyilag a kereskedelemben dolgozik. Beszélgetésünkre elkísérte ügyvédje, a Nemzeti Jogvédő Alapítvány munkatársa (Milyen munkatárs az, aki még életében nem dolgozott? –a szerk.). Később kiderül, a beszélgetőtársam a civil szervezetnek köszönheti, hogy nem került börtönbe, mivel másodfokon jelentősen enyhítettek ítéletén. (Igen, a megfélemlített bíróinktól már nem is nagyon várunk mást. Köszönjük nekik. –a szerk.) (…) Nehezen nyílik meg, de végül belekezd a történetbe. Tavaly október 19-ről 20-ra virradóra kapták el a Blaha Lujza téri összecsapások közben. Előző éjjel volt az MTV székházának ostroma, a rendőrök másnap azonosító jel nélkül vonultak ki, amivel gyakorlatilag szabad kezet kaptak a megtorlásra, és ezzel éltek is. (Honnan tudod, Ágota, hogy mit kaptak és mit nem a rendőrök? Az azonosítót meg akkor vedd a szádra, ha a kődobálók is lehetővé teszik azonosításukat és nem maszkban, vagy sállal eltakarva végzik békés nemzetmentő munkáikat! –a szerk.) Ő a barátaival aznap este is a Kossuth téri demonstráción vett részt, majd elindultak haza. Útközben hallották, hogy tüntetők gyülekeznek az MSZP székházánál. Odamentek. A Rákóczi úton szabályos csata volt, repültek a kövek – ő is eldobott egyet-kettőt –, de a rendőrök is visszadobálták a tüntetőknek a „muníciót”. (A gazemberek! Hogy merészelték? – a szerk.) Aztán már csak arra emlékszik, hiába menekült, a Népszínház utca sarkán elkapták és földre teperték a rendőrök, ütötték, rúgták, ahol érték: „Nagyon sokan lehettek, mert rengeteg ütést kaptam. Hátrabilincselték a kezem a gyorsszorítóval. Arccal a föld felé voltam, én sem láttam semmit, csak a forróságot éreztem, ahogy végigfolyt a vérem az arcomon. Ömlött a vér a fejemből. Valahogy elvonszoltak hátra, ledobtak a földre: csupa sár meg víz volt minden. Aztán egy-egy rendőr ráállt a lábszáramra, hogy nehogy elszökjek. Leköpködtek, szidták az édesanyámat. Te rohadt hobbi-forradalmár: ez volt a legenyhébb kifejezés” – eleveníti fel a 72 órán át tartó kálvária első stációját. A fiú erősen vérzett, a rendőrök, két szitka között kiderült, hogy hívtak hozzá mentőt. (Nocsak, nocsak! A rohadt Ávósok mentőt is hívnak? Érdekes, a Magyarok Nyilai nem hívott mentőt, sem tűzoltót, de az ő áldozataikról nem is írt „Objektív Ágota” ilyen megható cikket. – a szerk.) Közben folyamatosan újabb és újabb rendőri egységek érkeztek a frontvonal mögé, akik jártukban-keltükben szintén megköpködték a földön, a sárban fekvő, vérző fiatalembert. (Értehetetlen! Vajon mi motiválhatta őket? –a szerk.)
(…) A mentőautó körülbelül tíz-tizenöt perc múlva megérkezett. Addig a két rendőr a fiatalember lábszárán álldogált, még a mentősöknek is beszóltak, hagyják őt a fenébe. Végül beültették a mentőbe, ahol volt már három sérült rendőr is. (Őket biztos beépített zsidóbérenc NBH-sok bántották. –a szerk.) A fejéből még mindig patakzott a vér. (…) A balesetiben végre levágták a csuklójáról a gyorsbilincset, akkor már el volt lilulva a keze, de nem engedték, hogy felvegye a folyamatosan csörgő telefont. A váró tele volt sebesültekkel, köztük sok volt a rendőr. (Ejnye! Ezek az NBH-sok… -a szerk.) A kórházban az orvos végül megengedte, hogy telefonáljon a hozzátartozóinak. A fejét összevarrták, szép fehér turbánt kapott. Ám azt hiába kérte, hogy röntgenezzék meg, mert fájdalmai vannak. Csak a vállát nézték meg. A kisujja most már örökre csálén fog állni, ugyanis a rendőri ütlegek miatt kitört, de nem látták el időben. Aztán átvitték a nyolcadik kerületi rendőrkapitányságra. (…) Az első, amit meglátott az előtérben, egy fiatalember volt: hátrabilincselt kézzel, hasra fektetve feküdt a földön, a fejénél szabályos vértócsa. „Mondtam, hogy keresek neki papír zsebkendőt, de azt válaszolta, hagyjam, mert bajom lesz belőle. A rendőrök tényleg feldühödtek, és azt mondták, ha már ilyen szolidáris vagyok, térdeljek le mellé a földre. Váltottunk néhány szót, mire felrángattak, és beállítottak a sarokba, s mondták, hogy fogjam be a számat, nézegessem a falat. Szóltam, hogy nagyon fáj a lábam, de nem érdekelte őket. Egy idő múlva beraktak az egyik előállítóba, ahol én voltam az ötödik. (…) Később ismét megjelentek a rendőrök: a rabok egy részét átszállították a kilencedik kerületi kapitányságra. Útközben folyamatosan szidták a rendőrök az előállítottakat, mindenféle hülye gyerekeknek, „szar senkiknek” elhordták őket. (Mert azok is! Szar senkik! –a szerk.) Mosdatlan szájjal tréfálkoztak rajtuk. Édesanyjuk és barátnőjük volt a poénok célpontja. El lehet képzelni, milyen idegállapotban voltak, mire sor került a kihallgatásra: „Felszólított a kihallgató, hogy valljam be, amit csináltam. Soha nem voltam még ilyen helyzetben, nem volt dolgom a rendőrséggel. Mondtam, hogy nem vallok ügyvéd nélkül. Erre azt válaszolta, arra nincs szükség. Nagy nehezen küldtek egy fiatal srácot, ő volt a kirendelt ügyvéd. Ő is azt mondta, hogy valljam be, amit csináltam. Elmondtam az igazságot, hogy egy-két követ eldobtam a rendőrök felé.” (Jobb helyeken ezért combon is lőttek volna még a helyszínen. Köszönd meg a libcsi kormánynak, hogy itt ilyen nem történhet! – a szerk.) Aztán arra akarták rávenni, hogy mondjon neveket, ismerősöket, akik ott voltak vele vagy a közelében. Nem mondott semmit. Csak a barátnőjét említette meg, aki jóval korábban hazament. Aztán levitték egy föld alatti cellába: „Mállott a vakolat, undorító volt az egész, tényleg, mint a kommunizmusról szóló filmekben. (Igen, a Gestapo-ról szóló filmekben sosem mállott a vakolat… Egyébként, aki nem tudná, a IX. kerületi kapitányság alagsorában azért mállik a vakolat, mert azt a gonosz kormány elrendelte ijesztgetésül…. – a szerk.) Egy térfigyelő kamera volt benn, (Ajaj! Ha ezt a TASZ megtudja… -a szerk.) meg egy deszkadobogó-szerű tákolmány. Leültem a szélére, és vártam. (…) Végül kopogtak nálam is, mondták a nevemet. Felkészültem a legrosszabbra, hogy most agyonvernek. Már az sem érdekelt. De nem ütöttek, csak megbilincseltek. (…) Kiderült, hogy átszállítanak minket. Két civil ruhás rendőr várt. (Ők biztos Ávósok! – a szerk.) Egyikük egy nagy fapálcán támaszkodott, útközben kifelé időnként vigyorogva ráhúzott a falra, ütögette a padlót” – mesél a pokoli éjszakáról a fiatalember. (Visszaélés padlóütögetéssel…-a szerk.) A kapuhoz érve aztán a géppisztolyos őr a kifelé terelt másik fogolyra „visszakézből” rácsapta a súlyos fakaput. „Olyat kapott a gyerek, hogy majdnem összeesett. Én már a lábfejemmel kitartottam, hogy ne találjon el a kapu, úgyhogy megúsztam a búcsúzást.” Egy civil autóba tuszkolták őket. „Egyre büdösebb lett. Szerintem az a szerencsétlen fiú vagy a félelemtől, vagy esetleg úgy megverték, de valószínűleg összecsinálta magát.” (Igen, ez elég jellemző a nagy Hunnia harcosaira. Valószínűleg, amikor embereket kell telefonon zaklatni, köveket, meg molotov-koktélokat kell dobálni, akkor kevesebb ilyen baleset történik…-a szerk.)
A Gyorskocsi utca volt a végállomás. Az orvosi vizsgálatra várókat a rendőrök tovább „stresszelték”, de már csak szóban: „Majd kaptok a pofátokra odabent” – ilyesmiket mondtak. (Tyűha! –a szerk.) A vizsgálaton rögzítettek minden külsérelmi nyomot, és egy papírt is aláírattak velük, hogy ott nem bántották őket. Azon az éjszakán nadrágszíjaktól, cipőfűzőktől megfosztva legalább harmincan álltak sorban az udvaron, folyton lecsúszkáló nadrágjuk korcát szorongatva, a hűvös éjszakában dideregve. (Zene füleinknek!- a szerk.) Időnként a rendőrök azért megengedték, hogy aki akar, rágyújthat. (Hiba volt. –a szerk.) A sérült fiatalember mellett más sérültek is voltak, legalább négy órán át álltak az udvaron, mire a cellájukba indították őket. Meztelenre vetkőzés, motozás után elfoglalhatták helyeiket. Eltelt másfél nap, mire szólították: „Megbilincseltek, pórázra kötöttek, elvittek a tárgyalóterembe. Csupa kék-zöld monoklis, összevert rabot láttam a folyosón. Olyan volt, mintha egy háborús film forgatása lenne, és nem a valóság. (Ki kezdte? Maradtatok volna otthon Kurucinfót olvasni a meleg szobában! – a szerk.) Kinyílt az ajtó, és bementem. Elmondtam, amit a rendőrségen is, hogy egy-két követ eldobtam a rendőrök felé. Harmincnapos előzetes letartóztatást kaptam. A kirendelt védőm persze nem jött el. (Biztos zsidó volt, és azért. –a szerk.) Ismét rám rakták a bilincset, és a folyosón leültettek, mert valami papírokat kellett kitölteni. Mellettem egy középkorú nő ült, és megkérdezte, mi történt velem. Harminc nap előzetes, megyek vissza – válaszoltam. Ez nem létezik, utánajár – mondta. (Mert ő egy mondatból leszűrte, hogy a fickó ártatlan… Csak nem Morvainak hívták a középkorú nőt? – a szerk.) Elviharzott, és amikor visszajött, arra kért, nyugodjak meg, csak házi őrizetet fogok kapni. (Így megy ez ebben a véres diktatúrában… -a szerk.) Nemsokára kijött a bírónő, és közölte a rendőrökkel, vegyék le rólam a bilincset, mehetek haza, házi őrizetbe. Elsírtam magam. (Nyugi! Ennél a résznél mi is mindig sírunk… -a szerk.) A hölgy, aki segített, azt mondta, ne sírjak, mert meglátják a rendőrök, és szórakozni fognak velem. Úgy is lett. A kijáratnál azonban már vártak a szüleim, a barátnőm. Hihetetlen boldogság volt” – meséli. Hogy ki volt ez az ismeretlen hölgy, aki segített? Egyáltalán, miért tudott segíteni? Ez ma is rejtély. (Valószínűleg nem törték el egyik rendőr fiának sem az álkapcsát, sőt autóját sem gyújtották fel a Blahán. –a szerk.) Ahogy mondta, még most is összeszorul a gyomra, ha meglát egy rendőrt, s ha teheti, akkor nagy ívben kikerüli őket. De tudja azt is, éppen ez volt a cél. Idén október 23-án ott lesz az utcán, attól függetlenül, hogyha ismét begyűjtik, mehet a börtönbe. (Igazi hős vagy! A haza fényre is derült miattad, hisz láthatod… -a szerk.) – A felháborodás és düh, amit érzett az ember tavaly ősszel, az őszödi beszéd után, nem változott. A helyzet azóta csak rosszabb lett – magyarázza, miért kockáztat. Azt azért még elmeséli, hogy az ügyészségen mondták neki, tegyen feljelentést az előállítása közben őt ért bántalmazás miatt. Meg is tette, de az ügyet lezárták, mivel a tetteseket nem tudták azonosítani. (Az ügyész is zsidó. –a szerk.) Az pedig eszébe sem jutott, hogy a rendőrségen történt atrocitások miatt is perelhetne. – Fogalma sem volt az embernek a jogairól. Egyébként meg örülök, hogy élek, hogy nem kerültem börtönbe – mondja már távozóban. A fiatalembert az átéltek következtében kialakult sokkhatás – poszttraumás stressz – miatt ma is kezelik. (Remélhetően addig sem dobálózik. –a szerk.) Történetét azzal a feltétellel mondta el, hogy semmiféle olyan adatot nem közlünk, amelyikből egyértelműen be lehetne azonosítani személyét. (Ok. Tehát keresünk egy "csálé" kisujjú, tetovált fickót, akinek nincs érettségije, pincér, vagy közértes és tavaly szeptemberben bekötött fejjel olvasta otthon a Kurucinfót. – a szerk.)